A múlt szilánkjai között nem csak kedves emlékekre lel az ember, hanem hajdan fontosnak tartott, idővel mégis elhalványult képkockákra is. Nem beszélve azokról az eseményekről, amikor kivételesen nem voltunk jó időben jó helyen. A Wan2 összeszedte a 25 legfontosabb elfeledett koncertet. (Mindebből négy a BS-ben volt, ezeket citáljuk ide. A szerk.)

Ki, Hol, Mikor?
Talking Heads, Budapest Sportcsarnok, 1982.

Mi történt?
Bár a nyolcvanas évek elején a vasfüggöny még stabilan tartotta magát, azért csodák már akkor is történtek. Az egyik például az volt, hogy az amerikai új hullám egyik legfontosabb zenekarának számító, David Byrne vezette (további szereplők: Chris Frantz, Tina Weymouth és Jerry Harrison) Talking Heads fellépett a BS-ben. Az előjátszó szerep a Tom Tom Clubra, Frantz és Weymouth hobbiegyüttesére hárult. A Talking Heads akkor már világszerte patinás névnek számított underground körökben, a zenekar négy kiváló lemezzel (Talking Heads: 77, More Songs About Buildings and Foods, Fear of Music, Remain in Light) a háta mögött érkezett Budapestre. Aztán hazamentek és elkészítették a Speaking in Tongues albumot.

Kis szemtanú
Bár jómagam nem vettem részt az eseményen zsenge korom okán, így külső szemtanúkra kell hagyatkoznom, akik egymásnak ellentmondó véleményeket fogalmaztak meg: volt, aki számára ez volt élete egyik legmeghatározóbb koncertje, míg másoknak csupán felejthető. Amiben viszont mindenki egyezik, hogy nagyon kevesen vettek részt az eseményen, elsősorban is a fővárosi underground képviselői, akik pedig inkább Lou Reedre és Bowie-ra gerjedtek akkoriban. Másnap az egyik vezető napilapunk kultúrrovatának újságíró prominense „Langyos diszkózene a Budapest Sportcsarnokban” címmel írt lesújtó kritikát a Talking Heads afro elemekkel teletűzdelt art rockjáról.

Szöveg: Wágner Gábor

Ki, Hol, Mikor?
Chuck Berry, Budapest Sportcsarnok, 1984. május 4.

Mi történt?
A nagy Chuck akkortájt ismeretesen egyedül turnézott, és évi 80-100 fellépésére mindig helyi arcokat kért fel kísérőnek, az mégis kedves történet, hogy az elalvó basszere helyett nem más, mint Póka Egon ugrott be a bőgő mögé, aki egy nap alatt tanulta meg a slágereket. Egyikünk sem emlékszik, hogy mellényúlt volna.

Kis szemtanú
Charles Edward Anderson 58, én meg 13 voltam, amikor a csodaszép gitárral felszerelt bácsi előszökdécselt a Budapest Sportcsarnok súlyos bordó függönye mögül. A szülinapomra kaptam a koncertjegyet, apukámék további látványelemként szárnyashajóval hoztak fel Pestre, tehát már a szép emlékű BS megpillantása előtt rendesen kész voltam. A család egyetlen tagjának sem tetszett Berry rózsaszín jellegű ingje, amely amúgy is ütötte egymást a piros Gibson ES-355-tel, ugyanakkor kétségkívül harmonizált az öreg ezüst (fogorvos anyukám szerint: arany) fogaival. A biztonságos karzaton ülve sokszor megbámulhattuk a legendás bakkecske-mozdulatokat, és a 20-30 éve folyamatosan játszott slágerek is rendben voltak. Leginkább a Johnny B. Goode-ra emlékszem, de hát hetedikesként tényleg csak a kötelező anyagot ismertem a már akkoriban teljes Berry-életműből.

Szöveg: Matusz Endre

Ki, Hol, Mikor?
Amanda Lear, Budapest Sportcsarnok, 1982. június

Mi történt?
Amanda kilépett a színpadra és újradefiniálta a kúlságot a városban, holott akkor már rég túl volt – egyébként is kétes értékű – zenei karrierje csúcspontján. A koncertet hatalmas hisztéria előzte meg: Amanda egyike volt az elsőknek, akik a BS-ben léptek fel. Piros-fehér-zöld szalaggal a hajában lépett színpadra; a közönség csak két slágerét ismerte, az I am a photograph-ot, meg a Follow me-t, de – az akkori popzenei viszonyokhoz képest – csúcsprodukció láttán azonnal elájultak. A művésznő egyébként korántsem volt akkora sztár, mint azt sokan hitték: Németországon és Olaszországon kívül szinte sehol nem ismerték, de legalábbis a konzervatívabb környékeken – ahol még az sem teszi elfogadhatóvá a traszszexualitást, ha maga Salvador Dalí az értelmi szerzője – nem volt vállalható rajongani érte.

Kis szemtanú
Már 36 éves volt, de nagyon durva ruhákban tolta és volt két táncosa szado-mazo bőrcuccban, tokkal-vonóval, szóval nagyon profi volta.

Szöveg: Kessel Krisztina

Ki, Hol, Mikor?
Manfred Mann’s Earth Band, Budapesti Sportcsarnok, 1983. április 6.,7., és 8.

Mi történt?
A nyolcvanas évek elején a plakátok a filmek népszerűsítését szolgálták, és egyszer csak megjelentek a körúton a köralakú plakátok, amelyek Manfred Mannt és zenekarát hirdették; a zenekar fellépésére elővételben azonnal elkeltek a jegyek, ezért végül összesen hármat rendeztek. Mivel nem volt MTV, csak a Pulzus című műsor, és még ott sem játszottak külföldi klippeket, az emberek csak a lemezborító alapján tájékozódtak. Ennek ellenére délelőtt tízkor már tömegek tolongtak a kapuk előtt. Akkori mérce szerint a zenekar felülírta az összes magyar rockzenekar teljesítményét és új standardot teremtett. A hiányos zenei élményekkel rendelkező közönség először halhatta élőben a Blinded by the Light-ot (Bruce Springsteen), és a Mighty Quinn-t ( Bob Dylan), ugyanis többnyire mások műveit értelmezték újra prog-jazz-rock stílusban. Ráadásul iszonyúan jól szólt, volt hozzá petárda, világítás, és az akkor még tényleg újdonságszámba menő vetítés. A koncertek, melyek közül az utolsó három órás volt, olyan jól sikerült, hogy később lemezen is kiadták.

Kis szemtanú
Furcsa volt, hogy eljöttek, és ugyanazt játszották nekünk, mint mondjuk Londonban és ettől minden magyar beszart. Nem tudtunk előremenni, mert a teltház valójában heringfílinget jelentett. Csövesek, jampecok, punkok keveredtek az akkori harmincas értelmiségi családos korosztállyal, mi pedig csak ott rockerkedtünk 14 évesen. Ez legalább akkora dolog volt, mint aztán ’86-ban a Queen.

Szöveg: Kessel Krisztina